11.

- Ó nem, itt nem tűrhetünk meg egy olyan asztropatát, aki postagalambokat rak az ember kobakjába. Tekintettel kell lennünk arra, hogy milyen kaliberű személyek gyűltek össze ebben a teremben. Ó, nil és nuncjuam és sohasem!

Így magyarázta meg sietve Cornellan, hogy miért lőtte le az öregasszonyt...

Jaq, Ey'Lindi és Zhord visszakapták az energiapáncéljukat meg a fegyvereiket, aztán az elfajzott robotok kikísérték őket a roncstömeg hátborzongató útvesztőiéből. Zhord maga mögött húzta a navigátor immáron üres vértezetét, Jaq pedig a nikkelacél tartályt vitte. A barlangszerű teremben, ahol az idegen lények koponyái lebegtek, a robotok magukra hagyták őket.

Aztán a páncélzatra szerelt fúvókák segítségével a Tormentum Malorumhoz manővereztek - ahol szembe kellett nézniük a fedélzeten begubózott navigátor gyanakvásával.

- Gyere már, nyisd ki - mondta Zhord. Bezártad a zsilipajtót.

- Aha - jött Gugol válasza rádión -, könnyű ám azt állítani, hogy ugyanaz a három ember van azokban a vértezetekben, aki eredetileg felvette őket...

- Mi ez? - kérdezte Jaq. - Elkapott a hiperűri idegbaj? Mi vagyunk azok, akik annak idején elüldöztünk a smaragd lakosztályban. Emlékszel?

- Aha, csakhogy ha ti az ellenségeim vagytok, akkor tudnotok kell erről, mivel ti voltatok azok, akik összekötöztek.

- Ha nem nyitod ki, Vitalij - mondta Ey'Lindi -, a halál hölgye tényleg elorozza a lélegzeted, szétroppantja a csontjaidat, megsebzi a szívedet, és így tovább.

El tud pirulni egy rádióhullám?

- Khm, persze, máris - hallatszott Vitalij hangja; és a zsilipajtó forogni kezdett.

Most, hogy ismét biztonságban voltak, a Tormentum fedélzetén, egy asztropatával megkevesbedve, ám egy lezárt sztázistartállyal gyarapodva, Jaqot már nem elégítette ki a Harlekin-ember magyarázkodása, hogy miért ölte meg Parsheen mamát.

- Nem az volt a benyomásod - kérdezte Ey'Linditől -, hogy Cornellan villámgyorsan kiszámította magában, van-e még valami esély Sztálindróm megmentésére, ha visszatérünk az anyagi univerzumba?

- Huh, most aztán már hatalmas esélyünk van a bolygó megmentésére - kottyantott közbe Zhord. - Az a bohóc agyonlőtte az egyszemélyes hírközlő rendszerünket. Ezért tette volna?

- Szerintem - mondta Ey'Lindi lassan. Cornellan valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy Sztálindróm számára már nincs remény. Hogy mindenképpen későn érkeznénk.

A hangjából kitetszett, hogy továbbra is gyűlöli a Harlekin-embert, de kénytelen tárgyilagosan megítélni a cselekedeteit.

Jaq egyetértett.

- Azt hiszem, a hír egy pillanatra szörnyű haraggal és szomorúsággal töltötte el. Azt hiszem, érzékenyen érintette egy világ meggyilkolása.

- Illik a képbe - mondta a zömik -, ha a kölyökhidrája gyerekszobájának szánta Sztálindrómot.

- Nem, ennél mélyebbek voltak az érzelmei. Igazságot szolgáltatott a bolygónak, és végrehajtotta az ítéletet Parsheen mamán. Egy másodpercre megszállta őt annak a billiónyi embernek a lelke, akik valami kevéske kárpótlást követeltek kárba veszett életükért.

Ezek szerint tehát az Ordo Hydra valóban jószívű szervezet. Ugyanakkor persze nem ismer megalkuvást, és kénytelenségből totalitariánus, hosszú távon azonban az emberi nem javára munkálkodik, noha a nemes érdekében embermilliók lelkét veri olyan tökéletes béklyóba, mint soha azelőtt.

Ezzel az értelmezéssel csak az volt a baj, hogy Baal Firenze szemlátomást örömmel nyugtázta a hírt, miszerint Sztálindrómot örökre elnyelte a történelem süllyesztője. Ha Sztálindróm nincs többé, a hidra fölgerjedésének minden nyoma megsemmisül; és Jaqnak valami elképesztő hazugságot kell kieszelnie, ha meg akarja indokolni, miért adta ki az utasítást, már amennyiben hivatalosan felelősségre vonják érte. Amire persze nem fog egyhamar sor kerülni... Talán vagy húsz év múlva. (Egy világok millióiból álló galaxisban."...!) Jaq jól teszi, ha élete végéig messze elkerüli a Földet, és híven szolgálja az Ordo Hydrát. Amennyiben ehhez tartja magát, hiszen esküvel fogadta -, a nagyprior bizonyára készséggel megadja a hivatalos szentesítést Sztálindróm elpusztítására...

- Mi történt, míg csuklya volt a fejünkön, főnök? - kérdezte Zhord. - És mi van abban a tartályban?

- Hogy mi van a tartályban, az titok. - mondta Jaq szigorúan.

- Már azt hittem, valami finomság. Például tűzdelt groxnyelv. Búcsúajándékba.

- Talán egy nagyobb, csúfabb kínzóállvány van benne, kis fickó! - csattant fel Jaq.

- Bocsánat, inkvizítor. Azt hiszem, a méretem épp megfelelő.

- Hát maradj is meg akkorának.

- Hova visszük? - kérdezte Gugol.

- Azzal te csak ne törődj, Vitalij. Majd én elzárom azt a tartályt valahová. A legjobb az lesz, ha egyszerűen elfelejtitek. Hogy merre tovább? Nyilván a legközelebbi világra, aminek egy kis felügyeletre van szüksége...

Jaq negyed fényerősségű megvilágításban feküdt az alvócellájában - a tartályt a szomszéd mosdófülkébe zárta -, és mindent felidézett magában, amit a konklávétól megtudott.

A gyülekezettől, ami valami sivár naprendszer fagyos peremén, melyre nem tartott igényt sem a Birodalom, sem az idegenek, titkos teológiai laboratóriumokban, hosszas kutatások után életre hívta a hidrát.

A Császár tulajdon nyers bölcsessége és előrelátása vezérelte őket, mikor magának a Káosznak az ősanyagával végeztek kísérleteket, tápfürdőben lebegő, mozdulatlan rabszolgákon és bűnözőkön.

Az eredmény egy sokalakú létforma volt, amivel szemben minden hagyományos fegyver hatástalannak bizonyult.

A hidra anyagi manifesztációja azonban csupán a jéghegy csúcsa volt. Éretté fejlődvén minden hidra - valójában az egyetlen, totális hidra különálló részei - mentális spórákat bocsát ki magából, melyek bolygószerte megtelepednek az emberi elmékben, mialatt maga a test egyszerűen semmivé foszlik. A hidra mentális spórái a nemzedékek végtelen során át megmaradnak az emberi agyakban; a szülők átörökítik őket gyermekeikre.

- Célunk az - magyarázta Baal Firenze -, hogy minél több emberlakta világon elvessük a hidra csíráit. A nagy részükön. Mindegyiken. Reméljük, hogy a kifejlődés időszakában a hidrák el tudják kerülni a felfedeztetést; legfeljebb a söpredék figyel fel majd rájuk, amelynek szavára a felelős pozícióban lévők úgysem hallgatnak. Reményünk bizonyára hiúnak fog bizonyulni! Akkor hát bukkanjanak csak rá a hidrákra bátran! Nihil obstat, ahogy mondani szokás. A bolygókormányzók és közönséges inkvizítorok által indított irtóhadjáratok látszólag sikerrel járnak majd, valójában azonban csupán kibővítik a hidrák élettartamát és végső befolyását. Még a Malleus beavatatlan tagjai is csak szét fogják szórni a hidra csíráit buzgalmukban; aztán meg nem marad semmi bizonyítékuk, semmi, amiből kiindulva megérthetnék a történteket.

- Kivéve persze, ha az exterminatushoz folyamodnak - emlékeztette Jaq a nagypriort.

- Úgy van. Ha semmi nem marad életben a világon, akkor semmit nem lehet ellenőrzés alá vonni. Lefogadom, hogy kevés eset fog exterminatusszal végződni. Minimális százalék.

A kulcsszó az ellenőrzés volt. A hídra engedelmeskedik teremtői utasításainak. A spórái végül meg fogjak fertőzni az egész emberiséget; eleve ezzel a céllal hívtak létre.

Akkor az Ordo Hydra nagymesterei majd működésbe hozzák a rejtett, látens spórákat. A spórákból pedig apró hidrák sarjadnak az embertrilliók agyában, s mindet összeköti egymással a hipertér közvetítő közege.

S ha erre sor kerül, a nagymesterek - a Császár önjelölt szolgái - pillanatok alatt galaxis-szerte az irányításuk alá vonják az egész emberi fajt.

Jaq már tanúja volt egyszer, Ey'Lindi pedig át is élte, hogyan lehet a hidrát az agy gyönyörközpontjának közvetlen ingerlésére használni... Ugyanígy hozzá tudtak férni vele a fájdalomközponthoz is.

- A beteljesülés percében - mondta Firenze - a galaxis teljes emberi lakossága arra kényszerül, hogy egyetlen hatalmas csoporttudattá olvadjon össze. Kombinált mentális hatalma akkora lesz, hogy kipusztíthat minden idegen létformát, és megtisztíthatja á hiperűrt a rosszakaratú entitásoktól. Ha Császárunk Astronomicanja fénylő világítótorony a hipertérben, hát ez az új csoporttudat valóságos lángszóró lesz...

A kiválasztottak maroknyi csoportja egyre acélosabb ellenőrzés alá vonja a galaxisban nyüzsgő férfiak és nők elméjét. Képes lesz kiforgatni őket önmagukból, parancsokat osztogatni nekik, kéjes extázissal jutalmazni és pokoli kínokkal büntetni őket. Legfőképp azonban fókuszálni tudja kollektív mentális energiájukat, méghozzá tetszőleges célpontra.

- Ez lesz - zárta le előadását a nagyprior - Császárunk öröksége, s egyben leghatalmasabb fegyverténye. Kétségtelenül tudod, hogy a Császár ereje hanyatlik - mint ahogy hanyatlófélben van maga a Birodalom is; lassú és gyötrelmes hanyatlás ez, de az. Őiszonyúsága egy kozmikus méretű élőlényt fog maga után hagyni, amelyet a kiválasztott mesterek csoportja irányít majd fanatikus odaadással.

- Ha pedig képesek leszünk megcsapolni az emberiség kollektív mentális energiáját, akkor búcsút mondhatunk a démonoknak, a hiperűr hatalmainak.

- Búcsút mondhatunk a vérengző génorzóknak, a ravasz eldáknak, az okvetetlenkedő, fosztogató orkoknak. Búcsút az ősi, kifürkészhetetlen szlannoknak, és a tyranidák rabló termeszhordáinak.

- Ám ami a legfőbb, búcsút mondhatunk a Káosz végleteinek; az emberi nem csoporttudata leigázza és béklyóba töri őket!

Valóban nagyszerű és iszonyatos látomás. És Jaq terjeszteni fogja a hidra csíráit, amerre csak jár. Alvócellája mélyén tűnődve azonban ismét megrohanták őt a kételyek.

Gyanította, hogy ha esküjével dacolva megpróbálna visszatérni a Földre, nem érné el élve az ősvilágot... Néhány évig kétségkívül felügyelet alatt áll majd, hogy megbizonyosodjanak a hűségéről.

De mi volt rá a garancia, hogy a Hidraterv ötlete valóban a Császár agyában fogamzott meg? Egy olyan titkos vállalkozás, hogy még az Ordo Malleus nagymestereinek legtöbbje sem tud róla! Hogyan engedélyezhetett egy ilyen tervet az Istencsászár, ha igazán valóra akarta váltani azt az álmot, amelyre egész életét feltette: a szabad és független emberiség álmát? Mi lesz a hidrával a csoporttudat létrejötte után? Magától elsorvad és semmivé foszlik majd? Vagy a Császár... fölhagyott az álmodozással?

Mert ebben az esetben az egész terv bűzlött a rothadástól.

A széles körökben halhatatlannak vélt Császárt csupán dühödt, gyémántkemény szívóssága és akaratereje tartotta életben. Birodalmának látszatra kimeríthetetlen energiái pattanásig feszült pókfonalakból álló, galaktikus háló gyanánt szőtték be az ellenséges űr végtelenjét. Márpedig a pókfonál meglepően erős ugyan, de ha elszakadhat. És ha túl sok szál szakad el, az egész háló ragacsos mocsokká omlik össze.

Lehetséges volna, hogy az irányított csoporttudat végső támadásának célja maga a Császár lesz? A háló közepén gubbasztó beteg pók? És az új Birodalom élére a beavatott nagymesterek leszármazottjai kerülnek?

Honnan tudhatná Jaq biztosan?

Azok a rettenetes robotok,- amelyek lefogták őket a roncsban, túlságosan emlékeztették Jaqot bizonyos képekre, amik áruló légiósokat ábrázoltak, az évszázadokkal ezelőtt a Császár életére törő renegátok megrontott vérű ivadékait, akik most a galaxisnak egy borzalmas, eltorzult zónájában húzták meg magukat...

Nyílt az ajtó.

Ey'Lindi surrant be Jaq cellájába nesztelenül, és behúzta maga után az ajtót. Alakja olyan fenyegetően rajzolódott ki a félhomályban, hogy Jaq keze önkéntelenül összezárult a párnája alatt lapuló tűpisztoly markolata körül.

- Bocsáss meg, inkvizítor - suttogta a nő. Közelebb lépett. Biztos, hogy nem kerülte el a figyelmét a tűpisztoly után nyúló kéz.

- Más személy lettél? - kérdezte Jaq. - Cornellan átcsábított? A magáévá tett?

- Nem... Csak a tieddé. Meg a magamévá. Meg a Császárévá.

- Miért jöttél?

- Megnyugvásra van szükséged, Jaq. Súlyos teher nehezedik rád; szabadulj meg tőle egy kicsit. Én pedig valami másfajta démonűzésre vágyok, mint amit elvégeztél rajtam. Amíg rajtam volt a csuklya, megálmodtam, mi lenne a módja. Cornellant most már nem ölhetem meg, ugye? Szövetségest kell látnom benne... harcostársat.

- Igen. És tudni akarod, hogy miért. Hogy pontosan miért.

- Nem, nem kell tudnom, hogy miért. Engedelmes eszközöd vagyok. Te vagy a halál ura és parancsolója; én csak végrehajtom az általad hozott ítéleteket.

Közelebb húzódott, és Jaq felé nyúlt karcsú kezével, amin ezúttal nem voltak digitális fegyverek; bár ő ujja csupasz hegyével is tudott ölni. Vágyódva érintette meg az inkvizítort.

- Megnyugvás, Jaq. Neked is, nekem is. Az elmédet lehetetlen ellentmondások kínozzák.

Jaq szíve gyorsabban vert.

- Akkor meg kell tisztítanom magamat az ellentmondásoktól. A Császár útja az egyetlen igaz út. Imádkozzunk!

- Imádkozzunk, hogy megtudjuk, melyik igaz út az egyetlen igaz út? Ha megbocsátod arcátlanságomat, nekem jobb ötletem van. Hiszen a kereskedő álruhádban az... ágyasod vagyok. A többiek nem tudják meg. És ha rá is jönnek valahogy, Zhord csak morogni fog, hogy "huh!", Vitalij meg ír egy szomorkás hangú ódát. Vitalij titokban még meg is könnyebbül majd, hogy vágyódása immár reménytelen; többé nem kell oktalan cselekedetekbe lovallnia magát az irányomban, amikbe esetleg belehalhat.

- Döntés előtt állsz, Jaq. Csakhogy nincs meg a kellő perspektívád, nem tudod elhatározni magad, hogy melyik irányba lépj tovább. Én más perspektívát ajánlok neked, mint az ima.

A Tormentum Malorum mellett lebegő roncstömeg felé intett.

- Az új feletteseid nem számítanak rá, hogy ezt a perspektívát választod. Azt hiszik, begubózol majd a belső bizonytalanságoddal, bármilyen kételyek is gyötörnek. És ily módon elfojtod őket magadban. Arra számítanak, hogy a tisztaság vezérel tovább az utadon. Légy tisztátalan velem egy kicsit. És keresd a fényt.

Lassan nekilátott, hogy levesse testhezálló, fekete tunikáját; így már jobban lehetett látni. Aztán Jaq tetoválásait kezdte cirógatni, Jaq pedig a forradásokat a bőrén. Végül a szőrös póktetoválása Ey'Lindi ágyékán bekebelezte az inkvizítort.

Később, ahogy ott feküdt az orgyilkos mellett, kimerültén, de élve, arra gondolt, milyen ostoba is volt, mikor hosszú éveken keresztül megtagadta magától ezt a gyönyört.

Nem, nem úgy van. Inkább a banalitást tagadta meg magától hosszú ideig, mintha nem hitte volna, hogy az elragadtatásnak létezhet ilyen fizikai állapota. Való igaz, az orgyilkosok teste sok mindenre képes. Ey'Lindi talán ugyanolyan könnyen halmozta el gyönyörrel, ahogy pokoli fájdalmat is okozhatott volna neki. És Jaq eksztázisa hamarosan az ő eksztázisa is lett, begyújtott benne valami elektrokémiai üzemanyagot, mely minden szennyét leperzselte róla annak a korábbi, hamis kéjnek, amit a Harlekin-ember nyújtott neki.

- Ey'Lindi...

- Ez csak egyszer történhet meg így -mormolta a nő.

- Igen, tudom - Valóban tudta. - A legmagasabb csúcsok meghódítása után ugyan ki vágyna lapos dombtetőkre?

- Tudom, mit látok az én csúcsomról, Jaq. Újra látom önmagam: a halál hölgyét. Megtisztultam a szennytől.

- Amivel Cornellan mocskolt be... Miért tette ezt veled? Miért használta fegyverként a gyönyört?

Mit látott Jaq a maga csúcsáról, az elragadtatásnak e kiélezett, kristálytiszta tudatállapotában?

- Talán - mondta - Cornellan egyszerre két üzenetet küldött neked - és egyben nekem is. Először is megmutatta, hogy ha teheti, inkább örömet okoz, mint fájdalmat. Ezért lőtte le Parsheen mamát; nem tudta elviselni a lelkében kavargó keserű bosszúvágyat.

- És másodszor?

- A második üzenete az volt, hogy a hidra urai a végsőkig manipulálhatják az emberi elmét. És ez az üzenet, amit Kefalovban kaptunk tőle, nem annyira kérkedés volt, mint inkább figyelmeztetés. Ey'Lindi, be kell avassalak abba, amit a konklávéról megtudtam...

Mikor Jaq befejezte a Hidra-terv elmagyarázását, az orgyilkos így szólt:

- Zephro Cornellan ezek szerint kettős ügynök. Látszólag az Ordo Hydrá nak dolgozik, valójában azonban ellene. Amit velem tett... azt azért csinálta, hogy megmutassa nekünk, milyen totális zsarnokság van itt kibontakozóban. Azt akarta, hogy még a gondolatától is undorodjak... undorodjunk. Miért tette volna, ha titkon nem ellenzője a tervnek? Ha igazunk van, Sztálindróm teljes elpusztítása sem volt az ínyére, bár együttműködött Obispallal a hidra fölgerjesztésében, ami emberéletek millióiba került.

- Akkor vajon kinek dolgozik?

- Emberek voltak azok a nagymesterek, Jaq?

Jaq bólintott. - De meglehet, hogy valahol másutt nekik is vannak titkos feletteseik, akik egyáltalán nem azok. Való igaz, az univerzum hazugságok, csalások és csapdák szövevénye.

- Ez a Cornellan perverz módon vonzódik hozzád, Jaq. Elképzelhető volna, hogy kimondottan azért vonta magára a figyelmedet, hogy bevezethessen ebbe az új rendbe? Talán azt reméli, hogy rajtad keresztül megtorpedózhatja az egész összeesküvést, anélkül hogy neki magának színt kellene vallania? És közben csak azért tettet hűséget az ügyhöz, hogy folyamatosan kapcsolatban maradhasson vele?

- Nem tudom... Azok a robotok; nagyon hasonlítottak az áruló légiósok űrpáncéljához, akiket megrontott a Káosz. Az ilyen robotokat akár az Iszonyat Szemében is lehetne használni futárnak vagy követnek... És hol másutt kelt volna életre igazából a hidra? Hol másutt? Valami nagy, titkos laboratóriumban talán, egy feketére fagyott sziklatömb felszíne alatt, amely egy isten háta mögötti, feltérképezetlen rendszer legkülső pályáján kering? Tényleg azt hitték, hogy beveszem ezt a mesét?

- Az Iszonyat Szemében, Jaq?

Csak nem borzongott meg mellette Ey'Lindi? Csak nem riad vissza még ő is a lassan alakot öltő kilátásoktól? Jaq gyöngéden megsimogatta, míg teheti.

Az Iszonyat Szeme... Ez a roppant porköd pokoli naprendszerek tucatját rejti, melyeknek bolygói nem ismerik a csillagokat, csak a villogó szivárványfények örök táncát görcsökben vonagló égboltjukon.

Azok a légiók, akik a Horus-féle zendüléskor elárulták a Császárt, a Szembe menekültek, s itt... hátborzongató mutációkon estek át. Mert a Szem olyan zóna volt, ahol a közönséges univerzum és a hiperűr átfedi egymást, s a tér és az anyag lidércnyomásos formákba torzul.

Hol másutt foganhatott és gyarapodhatott volna egy anyag és immatérium keverékéből álló entitás, mint a Szemben?

Lehetséges volna, hogy az Ordo Hydra hátterében valami sötét összeesküvés húzódik meg a császár és az egész emberiség ellen, amit a Szem elfajzott lakói, a Birodalom engesztelhetetlen ellenségei irányítanak?

Nem a Császár titkos, nagyszabású terve - hanem a szívének irányzott tőrdöfés?

- Ha az Iszonyat Szeme felé vesszük az utunkat, szinte biztos, hogy elébe megyünk a halálnak - tűnődött Jaq félhangosan. Először is a konklávé miatt. És ha ők nem ölnek meg minket, a Szemben tenyésző torzszülöttek majd igen...

Ey'Lindi megragadta ö kezét.

- Nem, Jaq, ezt nem így kell felfogni. Az ember nem megy elébe a halálnak. Az ostobák és a kudarcra kárhoztatottak útja, akik a pusztulásukba rohannak, mert lelkük egy része kétségbeesett, és sóvárogja a halált. Ők hívják ki maguk ellen a sorsot, az pedig elébük megy.

- Inkább arra gondolj, hogy én vagyok a halál hölgye, te meg a halál ura és parancsolója! Az Iszonyat Szeme vonzza a halált. Minket vonz - mintha valami isteni hatalomból merítene, ami fölébe rendeltetett.

- Igen, egy olyan hatalomból, amit ádáz erőszakkal meg akar gyalázni, és ha képes rá, elemészteni - Jaq felsóhajtott. - Persze egyszerűen el is menekülhetnénk.

Mikor ezt kimondta, félt, hogy magára vonja vele Ey'Lindi megvetését - röpke percekkel azután, hogy az orgyilkos megtisztelte és megtisztította őt testének felajánlásával. De muszáj volt kimondania. A menekülés is egy alternatíva volt, és nekik minden lehetőséget meg kellett vizsgálniuk.

- Meghúzhatnánk magunkat valami távoli világon. Kereshetnénk egy idegen civilizációt, amely képes felfogni a hidrát a maga teljességében. Száműzetésbe vonulhatnánk az eldák egyik mestervilágára. Menedéket kérhetnénk egy szlann ősmágustól.

- Úgy van - helyeselt a nő. - Az eldák is, a szlannok is hálásak lennének, ha informálnánk őket erről a fegyverről, amit egy szép napon még ellenük fordíthatnak.

- És idegenek között végeznénk az életünket, vagy valami vad határvilágon, évszázadokkal azelőtt, hogy a hidra hatalma öntudatra ébredne. Ami azt illeti, a galaxis olyan hatalmas, hogy az utóbbi esetben tovább pózolhatnék, mint inkvizítor; bár valójában persze renegát lennék...

Ahogy beszélt, Jaq érezte, hogy ez az út bezárul lelki szeme előtt, akár egy fekete ponttá szűkülő pupilla. Ezért kellett hangot adnia ennek a gyáva választásnak; hogy tanúja legyen, mikor semmivé foszlik.

Egy másik, nagyobb, beteges szem meredt rá, hívta szavak nélkül, ingerkedett vele: a vörösen izzó porköd, ahol a valódi és a valótlan tér egymásba mosódott.

- Nem, el kell utaznunk a Szembe, hogy utánajárjunk a dolognak - mormolta.

Ha életben maradnak, Jaqnak utána el kell mennie a Földre, hogy kihallgatásért folyamodjon az emberiség urához, és a tanácsát kérjen.

Ez a vállalkozás is rettentő veszedelmekkel fog járni. Mert mostantól kezdve senkiben sem bízhatnak. Csak önmagukban.

- Jaq...

- Hmmm?

- Ha az embert fertőző betegek közé viszi az útja, bölcs dolog előbb gyógyírt keresni a kórra. Mielőtt el akarna vegyülni az idegenek között, Jól teszi, ha gondoskodik valami álcázásról. Cornellan kezében tehetetlen voltam a hidrával szemben...

- Mit javasolsz?

Megmondta; és Jaq majdnem elhányta magát.

A nikkelacél tartály nyitva volt, a nyálkás csápok mozdulatlan fürtökben hevertek benne.

Ey'Lindi polimorfint fecskendezett be magának. Most dallamos kántálásba fogott, valami olyan nyelven, amit Jaq még sohasem hallott.

Egész testét ellazította, majd görcsösen kezdett lélegezni, mintha meg akarná zavarni szervezetének természetes ritmusát.

Jaq imákat motyogott.

- Imperator, age. Imperator, eia. Servae tuae defensor...

Ey'Lindi a tartályba nyúlt, és kivett belőle egy kisebb csápot, amely azon nyomban vonaglani kezdett, mihelyt elhagyta a sztázismezőt. Aztán belemélyesztette fogát a húsába, ami nem hús volt.

Remegő cafatokat harapott le róla, és gyorsan befalta őket, hogy minél előbb túllegyen ezen a rettenetes, undorító lakomán. Ajka, mely nemrég még Jaq bőrét cirógatta, most ugyanolyan mohón szívta-szürcsölte a hidra nyúlós, ragacsos szubsztanciáját.

Hogy bírja ki hányás nélkül? Az az izmos állkapocs, azok a könyörtelenül őrlő fogak!

- Nem olyan szörnyű - mondta teli szájjal, mikor észrevette Jaq arckifejezését. - Engem dzsungelcsigákkal szoptattak. Anyám sajtolta szét őket. A fehérjedús lé egyenesen a kisgyerek szájába csorog. A gyerek addig szopogatja a csigát, míg mindent ki nem szív belőle...

Miután befejezte förtelmes lakomáját, keresztbetett lábbal letelepedett a padlóra, s szemöldökét ráncolva összpontosítani kezdett. Ezúttal nem a saját testét alakította át akaraterejével. Helyette gyomra lassan emésztődő tartalmát elemezte, bontotta alkotórészeire és semlegesítette, és Jaq számára érthetetlen módszerekkel immunizálta magát a hidra szubsztanciája ellen a polimorfintransz segítségével.

Hosszú idő múlva böfögött párat, aztán azt mondta:

- Most már talán jobban ellenállok neki. Cornellan nem fogja még egyszer eljátszani velem a piszkos trükkjét. Soha.

Jaq a tartályra meredt. A fölfalt csáp helyén valami ködfolt sűrűsödött össze a semmiből, mintha a hidra máris újrasarjadna. Az immatérium nem engedelmeskedett a sztázis törvényének. A szörnyeteg mozdulatlan maradt a tartályban, de pótolni tudta hiányzó részeit.

- Gondolod, hogy Cornellan és a beavatottak is legyűrtek egy ilyen iszonyú fogást? - kérdezte Jaq. - Nem érzed úgy, hogy most már te is parancsolni tudsz a hidrának? Mint Cornellan?

Ey'Lindi eltűnődött, aztán megrázta a fejét. ,

- Én nem vagyok pszi - mondta. - Nekem elég az immunitás is. Talán ha...

- Ha én is ennék belőle?

- Nem, nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna. Te még sohasem próbáltad ki magadon a polimorfint. Nem alakítottad át a testedet. Hidd el, nem könnyű feladat. Sejtelmünk sincs, miféle szertartásokhoz folyamodhatott Cornellan, ha valóban evett az immatériumból.

Jaq kezdett határozottan örülni neki, hogy nem folytatott tanulmányokat az orgyilkosok egyetemén.

- Később talán rájövök a módjára. - mondta. - Addig is ébresszük fel a többieket. Azonnal indulunk. A Szem felé. És... köszönöm, Ey'Lindi.

- Örömömre szolgált. Szó szerint.